Igazából nem tudom, miért tartom még ezt a blogot.. Van még benne pár dolog, ami jó, hogy rögzítettem. Más biztos sokkal jobban kihasználja a blog nyújtotta lehetőségeket.
Legutóbb megígértem magamnak, hogy beszámolok a gazdasgi táborról. Hát.. nem.
Ez róla fog szólni. Még egyszer. Utoljára.
Majdnem két évvel ezelőtt történt, hogy a Vidor fesztiválon belezúgtam egy rózsaszín pólós, bieber-hajú 16 éves fiúba. Nem igazán vltam a "toppon", éppen, hogy elmentem, a barátnőm únszolására. Nem bántam meg. Megismertem A fiút. Közel két teljes évig mellettem volt, hol jóban, olykor rosszban. Talán többet veszekedtünk az átlagnál, de annyira éreztem a kémiát.. annyira összeillettünk, még az arcunk is hasonlított, annyira megértetük egymást, hogy egymásba szerettünk. Vele éltem meg a lehető összes "ELSŐt". És két éven át ő mindig ott volt, fogta az olykor izzadós kezem, és megölelt, és akkor biztonságban éreztem magam ebben a szörnyű világban, ahol mindenki kiközösít engem, és kibeszél a hátam mögött. Találtam valakit. Azt hiszem, okkal mondhatom, hogy álompár voltunk. Hogy egy barátnőmet idézzem: mi voltunk a példák, hogy milyen egy örökkének látszó kapcsolat. Aztán mégsem..
Követtem el hibákat, és nagyon sajnálom őket. Lehet, nem tettem meg mindent, lehet többet kellett volna megölelnem, lehet, hogy kevésszer mutattam ki, hogy igazán szeretem. Lehet, hogy egy gyerekes tinédzser vagyok. Az is lehet, hogy talán sosem múlik el a fájdalom. De az biztos, hogy szerettem. Szerelmes voltam belé, és ő volt a mindenem. De miért is gondoltam, hogy valakinek elég jó vagyok.. Boldog voltam. Igazán boldog.
Voltam.
Azt hiszem, ennél már tényleg csak a halál rosszabb. Ha lenne egy vödör nálam, már biztosan telesírtam volna a mai napon.
Tegnap este Ő és én kiléptünk egymás életéből. Rosszul esett. Fájt. Szúrt. Azóta csak remegni és sírni tudok. Mintha a nagy üresség öntött volna el.. Nem érzek már semmit, csak fájdalmat, csalódást, ridegséget, magányt és veszélyt. És érzem azt a valamit, amit már sose kapok vissza. Egy fiú szerelmét irántam.
Nem fogok tenni semmit. Biztosan így volt megírva, ha már így történt...
Csak egyszerűen már elegem van. Biztos nem én vagyok az egyedüli, de én úgy érzem, egy vagyok azok közül, akit mindig bántanak, bárhová megy. Mostmár megint egyedül sétálhatok a hideg hóban. Nem csókolózhatok az esőben. Nem foghatom senkinek sem a kezét, és mutathatom a kibaszott világnak, hogy itt egy lány, aki boldog. Azt hitte, talán akár örökké is.
Fáj a csalódás, mindig fáj. Senki nem fogja átérezni, de nem is akarnám, hogy bárki is valaha érezzen ilyet.
Azt hiszem, ma reggelig abban reménykedtem, hogy ez csak egy próba, egy átverés. Hogy amikor reggel elmegyek otthonról, és délután hazajövök, mégis ott lesz, és rám mosolyog, nem megy el örökre. Egy kicsit reménykedtem. Talán ezért sikerült átvészelnem a mai napot. De már látom, hogy csalódnom kellett, megint, még mindig.
Nagyon sajnálom, és biztos, hogy örökkön-örökké emlékezni fogok, és a buszon sírva fogok fakadni egy ideig, akárhányszor csak belegondolok az összebújásra éjszaka, a csókokra reggelente, a kedves szavakra, mindenre. Most is potyognam a könnyeim, de nem lehetek gyenge.
Talán majd, egyszer én is megkapom, ami szerintem mindenkinek kijárna. Egy kis boldogság..
Köszönöm neked, hogy voltál, Kicsim, nem foglak elfelejteni. Bizots találsz majd valaki mást, elvégre nem a gimis szerelmeddel fogod leélni hátralévő életed boldog és boldogtalan perceit. Pedig jó lett volna.
Fáj, hogy most minden dolgot, ami kötődik hozzád, el kell dugnom, mert nem kibírható. Egyszerűen nem vagyok képes elviselni.
Sajnálom, hogy így történt, bárcsak tehettem volna valamit.
A végsőkig is küzdenék érted, ha engednéd. De te már nem szeretsz.
Ez volt a lelkem mélyén, muszáj kiadni, különben összetörök. Enélkülis.
Örökké szeretni fog a te Kincsed, még ha csak 2 évig is volt az.
Viszlát
