Nem volt valami rózsás gyermekkorom.
Az általános iskola életem legrosszabb éveit vonta maga után.
Utáltam.
Mindenki utált. Mindenki kibeszélt. Senki sem szeretett. Soha nem volt senkim. Csúnya voltam. Nem voltam "menő". Nem volt tonnányi barátom.
Mindig tudtam, hogy kibeszélnek a hátam mögött. Egy idő után ez már olyan feltünő tud lenni, gyerekek.....
Sosem szóltam vissza. Kevésszer védtem meg magam. Mindig csak csendben tűrtem a bántásokat. Na meg sírtam.
Sokszor elegem volt mindenből és mindenkiből. Igen, mint minden korombeli kamaszlánynak, nekem is megvolt az a depressziós, én az egész világ ellen, kapjátokbeafaszom, utálokmindentésmindenkit, nemakaroktovábbélni, túlsokatszenvedtemmár, soseleszekboldog korszakom..
Nagyon szomorú időszaka volt ez az életemnek. Kevesen álltak mellettem, és túl sokan a túloldalon..
Nem is értem még most sem, hogy hogy lehetek most mégis itt.

Az általános iskolás éveimet befejezvén reméltem, hogy valami megváltozik, és jobbra fordul az életem. Az első, ismerkedős hónapban semmi problémám nem volt. Aztán kezdett mindenkinek kinyílni a csipája, előjött mindenki igazi énje, mindenki a kis hülye libákért és kurvákért lett oda, és megint én voltam a gúny tárgya.
Szerencsére vannak páran, akik azóta is mellettem állnak, rengeteget köszönhetek nekik. Hogy elviselnek, hogy nem beszélnek ki, hogy szeretnek, hogy ők a legjobb barátaim. Köszönöm nektek. :)

Már gondolatban a gimis éveimet is eltemettem egy mocsaras, jó mélyre süppedős területre, kérdezvén mindig magamtól, hogy miért velem történik ez.. Hogy miért olyan népszerű mindenki más, és én miért nem? Engem miért ver az isten bottal?? És mást miért nem??

Nagyon, nagyon sokáig voltam abban a tudatban, hogy így kell leélnem az életemet.
Könnyekkel és fájdalommal.

Aztán valaki elkezdett érdekődni irántam, és teljesen felforgatta az életem.
Nem hittem el, hogy valaki engem akar megismerni, és nem a... többieket, a nagyon szép, nagyon menő, nagyon stílusos, nagyon sok baráttal rendelkező, az életben bizonyára nagyon fontos szerepet betöltő lányokat.
De nem. Én kellettem. És ez nekem a világ legfurcsább, legszokatlanabb dolga volt. Nem mertem elhinni.
Végre engem is szeretett valaki. :)

Aztán később nem úgy alakult, ahogy szerettem volna, de hatalmas meglepetésemre, derült égből villámcsapás, rámtalált valaki más.
Valaki más, aki nagyon nagyon sokáig szeretett. Ezt sem tudtam elhinni. Hisz nálam sokkal szebb, csinosabb és okosabb lányok is vannak. Arra gondoltam, hogy hogy pont én? De nem, ő kitartott mellettem, megbecsült, és sokáig a világ legboldogabb embere voltam. Az életem ekkor fordult a legnagyobbat a saját tengelyén.

Aztán valahogy megint rosszra fordultak a dolgok. Elhagytak, két év után. Azt gondoltam, ha valaki így kiismer, ennyi időt velem tölt, és két év után eldob, soha senki nem fog engem szeretni. Azt magyaráztam be magamnak, hogy én soha nem fogok tudni ilyen kaliberű kapcsolatot találni, fenntartani, és boldogan élni. Azt hittem, soha nem fogok már tudni úgy megnyílni, mint neki.

Aztán jött egy újabb meglepetés... a szingli élet előnyeit alig kiélvezve, rögtön utamba toppant megannyi fiú.. Voltak, akik nem voltak komolyak, voltak, akik erősen próbálkoztak, és voltak, akik annyira, de annyira aranyosan vallottak nekem szerelmet.. és annyi bókkal és kedvességgel halmoztak el..
Fel sem fogtam, hogy ez velem történik. Velem, a világ legönbizalomhiányosabb emberével. Velem, akit pár éve még mindenki utált.

Most, megélvén a jelent, látom, hogy amennyire az én utam felfelé tört, a régi "menő" lányoké pedig ugyanilyen arányosan lefelé...
Gonoszság, de én ennek örülök. :)
Nekem is kijár egy kis boldogság. És nekik is kijár egy kis szenvedés.