Szívzörejek.

Régen, amikor még szaros pelusból szagoltam a levendula illatú törlőkendőt, amikor a harmadik padban ültem a fal mellett, amikor rajzversenyekre jártam, amikor kevés barátom volt, amikor veszett fejsze nyele effektust produkáltam és mindenben képes voltam meglátni a rosszat, nos ekkor galibás egy egyén voltam. Úgy gondoltam, mindenki jobb nálam, és erre alaposan rá is segítettek a kis drágák. Kötelezően utáltam magam, amiért nincs babapopsi-puha arcbőröm, amiért nem szép hosszú egészséges egyenes a hajam, amiért nincs húszezer barátom, amiért így megszivattak ott fent. Pedig én is ártatlan gyerekként indultam, bár már ott is érezhettem valamit, hónapokig ki sem akartam jönni az inkúbátorból, ezért színlelhettem alhasi problémát, melyet műteni kellett. 2 hetesen ez azért nem semmi. Igazi rossz baba voltam. Sosem értettem, miért nem fogadnak el a többiek, bár az oviban szerettek az óvónénik és sokszor én táncoltam legelől az ovis napokon és sokat masszíroztam az óvónéniket és szépeket festettem. De csak, hogy ne tűnjön minden olyan idillinek, ráharaptam a dadogás szenvedélyére, egyszóval már megint hibák. Jó. Cuki kisgyerekként bevonultam felvételizni a hatalmas épületbe, amiről nem hittem akkor még, hogy meg fogja keseríteni az egész tinédzser-korom. Szépet rajzoltam, szépen énekeltem a Zöld paradicsom, liliom ritmizált változatát, és felvételt nyertem a négyes iskolába, a nagy modern épületbe. Teltek-múltak az évek, tűzharcoztunk, matricáztunk, sosem kaptam beírást, jó gyerek voltam, így neveltek. Sosem bántottam senkit. Mégis valamiért, mások úgy gondolták, hogy ez tök jó buli, szivassuk a szerencsétlent.. Nőttem, mint gomba a réten, amikor bedurvultak a dolgok, és ott elvesztem egy kicsit a téridőben. Utáltam a göndör hajamat, mindig kivasaltam, pedig semmi értelme nem volt. Mindig kedves voltam mindenkihez, ezáltal jó sokan kihasználtak. Nem tanultam sokat, mert nem bírtam leülni a seggemre és magolgatni. Hát, ez mondjuk máig se megy. Olyan tökéletes akartam lenni, mint azok a szép lányok, akik előttem ültek és szép hosszú egyenes hajuk volt és sokan szerették őket. Szereztem néhány remek barátot, akiket azóta is felkeresek, noha mindenkinek egyre elfoglaltabb az élete, mégis jut időnk néha egymásra, és felidézni a régi szép időket, és eltervezni a boldog jövőt. Nos, barátocskáim, hogy hol vannak azok a nagy kebelbarátságok, amiket én a fal mellől a harmadik padból láttam folyton? Hát sehol, kérem szépen. Ez aztán tartós egy dolog volt, meg kell hagyni. Az áramlat jött, látott, zúzott. Azóta már nem hagyom, hogy bántsanak, nem kuporodok le a falhoz és gondolkodok, hogy milyen idióta vagyok. Azóta elfogadtam, hogy soha nem lesz szögegyenes hajam, sőt, már egészen hozzászoktam a hullámoshoz. Azóta rengeteg barátra tettem szert. Azóta találtam olyan személyeket, akik szerettek, szeretnek, úgy, ahogy vagyok, és elfogadják a hibáimat. Boldog lettem, a hullámos hajammal együtt, amit mellesleg sokan próbálnak elérni, több, de inkább kevesebb sikerrel. Háhá. Csókolóztam, öleltem szorosan, éltem át rengeteg boldog pillanatot, éreztem a pillangókat, az émelygést, a bizsergető érzést, hogy te vagy valakinek a minden. Mondhatni, ahogy a Föld is forog, úgy fordultam át én is sötét éjszakából fényes nappallá. De mostmár okos vagyok. A legközelebbi sötét korszakra már beszereztem pár lámpát. ;)