Szívzörejek.

Még a hálás őszi szünet beköszönte előtt,egy keddi napon a 12.D osztály egész nagy töredéke kilátogatott Szakolyba, Ákoshoz.
Az oda - és visszaút is menetrendi busszal történt, az emberek eléggé szidtak minket, hogy nem tudnak leülni, vagy más esetben majdnem nem férnek fel a buszra... :D
A kb. 1 órás út tehát -számunkra- kényelmesen telt.

Odaérve síri csendben kisétáltunk a temetőhöz, majd Ákos sírjához.
Nem tegnap történt, de még mindig elkapnak az emlékek, és rám is rám jött a sírhatnék.
Nagyon szomorú oda elmenni, a valahai osztálytársunkhoz.
Most ott volt az anyukája és két nagyszülője is, a szegény drágák is csak sírni tudtak. A világ legszomorúbb dolga az, ha egy anya vagy nagyszülő elveszíti gyermekét/unokáját. Ez így nincs rendben.

Ahogy ott álltunk, a borongós, esős időben, egyszer csak felragyogott a nap a hátunk mögött. Mintha csak Ákos üdvözölt volna minket az égből, mintha csak megköszönné, hogy ott vagyunk. Én teljesen ezt éreztem, noha én elég érzelmes tudok lenni.
Még mindig nem tudunk sok mindent arról a bizonyos ominózus éjszakáról, de az biztos, hogy Ákos már sosem tér vissza.
A szülei nem láthatták a szalagavatón, bár a szalagját koszorúra tűztük, és kivittük a sírra.
A növére sem fogja sohasem túltenni magát azon, hogy elvesztette a testvérét.

Noha, hogy csak 2 évig voltál az osztályunk része, Ákos, nekünk is nagyon hiányzol.
Már nem tudjuk meg, hogy milyen faktra akartál volna menni, és hogy mi lett volna veled a jövőben.
Szerintem te lettél volna a legsikeresebb ember. Előtted állt a legfényesebb jövő.
De ez mostmár nincs.

Sajnálom, hogy ez történt veled. Nagyon sajnálom.
Azért remélem, néha figyelsz minket onnan fentről. :)